Belépés

CAPTCHA
Ez a kérdés annak tesztelésére szolgál, hogy Ön egy valós személy, nem pedig egy spam robot. Kérem írja be a karaktereket az alábbi boxba:
Image CAPTCHA
Enter the characters shown in the image.

Itt írhatsz nekem

Kommunikáció

A verbális kommunikáció

 

Az emberi kommunikáció fő eszköze a beszéd.
A beszéd útján való kommunikáció a verbális
kommunikáció.

A beszéd
verbális jelekből áll, és ezeknek tartalma egyezményes (konvencionális), ha
keletkezésükről nem is mindig tudunk számot adni. Egyes szavak keletkezésének
tanúi vagyunk. Az egyezményesség nem jelent az egész emberiségre  vonatkozó egyezményt, ez nyilvánvaló, hanem nyelvi
területenként alakul ki.

Egyes
szavak, szófordulatok, kifejezések tartalmában nemcsak a nyelvek között van különbség. Ugyanazoknak a szavaknak
egy nyelvterületen belül is különböző jelentésük lehet. Általában nagyon sok
mikrokultúra létezik egy nyelven belül is. Ez a nyelvi mikrokultúra különböző
szervezetekben változó: például egészen más nyelvet beszél és más értelemben
használ egyes szavakat a katonaság, mint a jogászok, vagy a vallási
szervezetek, vagy a pedagógusok. Minden szakmának megvan a saját nyelve;
tulajdonképpen akkor derül ki ez igazán, amikor két szakma -- és ez manapság
elég gyakori -- találkozik. Gyakran ugyanazt a szót egészen más értelemben
használják. Legutóbbi tapasztalatom, hogy a csecsemők mozgásfejlődésével
kapcsolatos szótár előkészítése során a munkába bevontuk a testnevelőket is. A
testnevelés szakemberei egész más szavakat használtak, illetve egyes szavaknak
egész más jelentést adtak, mint mi. Például, ha mi alaptesthelyzetről beszélünk
a csecsemő fejlődésekor, azt értjük ezen, hogy a gyermek háton vagy oldalt
fekve, vagy ülve játszik-e, tehát ilyen helyzetben érzi jól magát, milyen
testhelyzetből kiindulva tevékenykedik. A testnevelők alaphelyzeten a
vigyázzállást értik. Ugyanaz a szó, de egészen más a tartalma attól függően,
hogy testnevelők beszélnek egymás közt, vagy a csecsemővel foglalkozó
szakemberek. Számos ilyen példát lehetne felhozni.

Nemcsak a
szakmák között van ilyen különbség a szavak értelmezésében, hanem kulturális
rétegek, társadalmi rétegek között is különbség van a tekintetben, hogy milyen
szavakat használ, és azoknak a szavaknak mi a jelentése, hogy bizonyos
jelenségeket milyen szavakkal fejeznek ki. Sőt a családban vagy baráti körben 
is kialakul az egyes szavak sajátos tartalma. Ha például a férjem
megkérdezi tőlem hogy vagyok, és én azt válaszolom "kitűnően", ez azt
jelenti, hogy nem is akarok róla beszélni. Körülbelül azt jelenti, hogy
elhárítom a kérdését, kérem, hogy hagyjon békén, "kitűnően" vagyok.
Nem tudom, hogy miként alakult ez ki, ez a módja és tartalma a válaszomnak,
mindenesetre ha a férjem ezt a választ hallja, bosszankodik, mert valóban
érdekli, hogy vagyok. Ha egy kívülálló hallaná a beszélgetésünket, az egészből
egy szót sem értene, hiszen a "kitűnően" azt jelenti, hogy nagyon jól,
de e két ember számára, akit idéztem, ennek a szónak bizonyos szituációban
egészen más jelentése van.

Számos ilyen
szavunk van mindegyikőnknek. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy ahány
ember, annyiféleképpen értelmezi a szavakat, és alapjában véve csoda, hogy megértjük
egymást. Mint ahogy számtalanszor nem is értjük egymást.

Sok esetben
a szituáció segít a szavak
megértésében: abban a szituációban, amelyben a szavak elhangzanak, egyértelművé
válik a szavak értelme.

A kisgyermeknél különösen nagy jelentősége van a kontexusnak
és a szituációnak.
Azt mondja, hogy kérek, ránézünk és
látjuk, hogy mi van előtte, hogy miből kér. Hogy kezd el sok gyermek beszélni?
Azt mondja, hogy "nem". Az önmagában elhangzó "nem" csak a
kontexusban érthető meg, valami esemény, valami várható esemény ellen
tiltakozik, és kifejezi, hogy ebben nem kíván részt venni, nem akar
együttműködni, nem akarja, hogy megtörténjen, hogy úgy történjen. Tehát
tulajdonképpen csak az eseményekkel együtt érthető a kisgyermek beszéde.

A verbális
beszéd még egy sajátosságára fel szeretném hívni a figyelmet, éspedig arra,
hogy amikor a körülöttünk zajló eseményekről és tárgyakról, a körülöttünk levő
emberek tulajdonságairól van szó, akkor viszonylag jól tudjuk nyelvi kódokra
fordítani ezeket a tartalmakat; ha viszont saját viszonyulásunkról, saját érzelmeinkről  kell beszélnünk, akkor nehezen találunk megfelelő szavakat. Ahhoz, hogy tőlünk független
eseményekről, tulajdonságokról hírt adjunk, nagyjából elégnek bizonyul a
verbális közlés, de minél szubjektívebb a kapcsolatunk ahhoz, amiről hírt
adunk, annál nagyobb szerepe van az egyéb, úgynevezett nem verbális közlési
módoknak.

A
gyermekeknek a felnőttnél jóval több nehézséget okoz gondolatait, érzelmeit
szavakban kifejezni. Ezzel kapcsolatosan két könyvre szeretném felhívni
figyelmüket. Az egyik dr.Haim Ginott könyve: Szülők és gyermekek címmel. A
könyv elejéről hoznék egy-két példát. A szerző azt magyarázza, hogy a gyermekek
kérdéseinek, szavainak rejtett értelme is van. Említettem, hogy a felnőtt
nehezen ad számot szavakban érzelmeiről. (Nehéz lenne megmondani, hogy azért
mert magunk nem vagyunk tisztában az érzelmeinkkel, vagy azért, mert a szavak
lejáratottak.) Mindenesetre könnyen előfordulhat, hogy a kifejezés, amit
alkalmazunk, nem adekvát, nem biztos, hogy ugyanazt jelenti, amit ki akarunk
vele fejezni. A gyermekeknél annak a képességnek a hiánya, hogy saját
érzelmeiről szavakban számoljon be - még fokozottabb. A gyermek általában nem
tud szavakban beszámolni érzelmeiről, vágyairól, félelmeiről. Ezért nekünk,
akik a gyermekekkel foglalkozunk, tudnunk kell, hogy a szavak nem mindig azt
jelentik, ami ezeknek a szavaknak az egyezményes tartalma. Az említett könyv
egy-két példát hoz erre: például az egyik kisfiú többször is megkérdezi az
apjától, hogy New Yorkban hány örökbefogadott gyermek van. Mikor az apja
megmondja, hogy körülbelül mennyi, megkérdezi ugyanezt egész Amerikára. Azután
megkérdezi, hogy Európában mennyi. Fölmerülhet a kérdés, hogy miért érdeklődik
a kisgyermek az örökbefogadott gyermekek száma iránt. A kisfiút valószínű nem
az örökbefogadott gyermekek száma érdekli, hanem az, hogyha valami történne a
szüleivel, mennyire biztosított, hogy őt is örökbe fogadják. Amikor egy másik
kisfiú először ment óvodába, anyja kíséretében ismerkedett az ottani
környezettel, és megkérdezte ki rajzolta "ezt a csúnya rajzot"? Az
anyja röstelli magát, és magyarázza, hogy nem illik azt mondani, hogy ez a rajz
csúnya. Az óvónő azonban megérti, hogy a gyermek tulajdonképpen nem aziránt
érdeklődik, hogy "ki rajzolta ezt a csúnya rajzot", hanem azt
szeretné tudni, hogy muszáj-e mindenképpen szép rajzot készíteni. Vagy lehet
csúnyát is? És azt válaszolja neki, hogy "itt az óvodában nem kell szép
képeket festened, csúnya képeket is festhetsz, ha éppen ahhoz van kedved".
Hogy az óvónő megértette a gyermek szavainak valódi értelmét, az kiderül abból,
hogy a gyermek a választ hallva, szélesen elmosolyodik.

A gyermek
beszédének ezt a sajátosságát a felnőttek nehezen értik meg, ritkán veszik
tudomásul. A gyermek a saját érzelmeit akarja elmondani, a felnőtt  meg rögtön az eseményre  gondol.

Például
elmeséli, hogy Katit sarokba állították. Miért meséli? Kati nem a barátnője. Ő
nem is Katiról mesél, hanem azt meséli el, hogy valakit a sarokba állítottak,
vajon mit szólnak ehhez otthon, "mi lesz, ha egyszer engem is sarokba
állítanak"? Tulajdonképpen a szorongását fejezi ki, az aggodalmát, azt,
amit átélt. Tehát eseményekről beszél, és közben az érzelmeiről ad hírt.

Furcsa
ellentmondás, hogy a kisgyermek kevésbé tudja elhárítani, lezárni, félretenni
az indulatait, mint a felnőtt, de sokkal kevesebb szava és eszköze van arra,
hogy ezeket kifejezze. És ebből sokszor keletkezik kommunikációs zavar.

A felnőtt,
aki a verbális formára figyel, tehát a verbális formát, a szavakat követi, sokszor
nem arra figyel, hogy a gyermek mit szeretett volna kifejezni, hanem arra, hogy
mit jelentett volna ez a beszéd, ha egy felnőtt mondta volna. Ezzel
magyarázható, hogy a gyermekek szavainak meghallgatása után az eseményre kérdez
vissza. Sőt tulajdonképpen, ha a tipikus felnőttreakcióról beszélünk, azt is
hozzátehetjük, hogy amikor az eseményre tér vissza, rögtön tanácsot ad,
javaslatot tesz. Iskolás gyermekek ki is fejezik bosszankodásukat efölött,
különösen a kamaszodó lányok és fiúk érzékenyek erre. Ha otthon mesélnek arról,
hogy mi történt napközben, és a felnőtt rögtön kész arra, hogy tanácsot adjon:
"béküljetek ki", "menj oda hozzá, beszéljétek meg",
"ezt így nem lehet hagyni", őszintén bosszankodni kezdenek. Gyermekeink
rendszerint nem azért mesélnek nekünk, 
hogy tanácsot kérjenek, csak el akarják mondani, hogy mi történt velük,
hogyan érzik magukat. Mi pedig rendszerint gyors, praktikus tanáccsal próbálunk
"okosan" válaszolni.

Még egy
könyvre szeretném felhívni a figyelmüket ezzel kapcsolatosan, egy
verseskönyvre. "Ami a szívedet nyomja", ez a címe. Három svéd költőnő
verseit tartalmazza. Csodálatosak. Az egyik vers címe: "Anyuban azt nem
bírom". Arról szól, hogy a gyermek mindenfélére panaszkodik, hogy
unatkozik, hogy a pulóver nem jó neki, az anya meg mindenre talál valami gyors,
praktikus, "lehűtő" választ. A gyermek végül arról panaszkodik, hogy
már unatkozni sem hagyják az embert. Tehát arról szól a vers, hogy a mama
együttérzés helyett tanácsot ad, "prédikál", ahogy a gyermekek
mondani szokták.

Eddig a
verbális kommunikációról beszéltünk. A továbbiakban a nem verbális
kommunikációról lesz szó.

 

A nem verbális kommunikáció

 

A nem
verbális kommunikáció egyik legjelentősebb és közvetlenül észlelt eszköze a mimika, tehát az arcizmok mozgása. Elsősorban
az orrnak, a szem és száj körüli izmoknak van szerepe  a mimikában. Az "Élet és Tudomány"
1976/45. számában jelent meg Flamm Zsuzsa és Mirtse Márta írása a csecsemő
mimikájáról. Azt fejtegetik a szerzők, hogy az elutasítás kifejezője az
érzékszervek összehúzása, bezárása; a száj összezárása, a szem összehúzása
mintegy tényleges elutasítása a dolognak. 
A mimika egyes összetevőit a szerzők a viselkedésből vezetik le.
Például, szerintük a nyelv kinyújtásának eredete az a mozdulat, ahogy a
csecsemő kilöki a mellet, a köpésnek, mint a megvetés jelének eredete a nem
kívánt ételtől való tényleges megszabadulás. Az elfogadó mimika az ingerek
befogadásának elősegítése: tágra nyílik a szem, meglazul a száj, esetleg kicsit
kinyílik.

Számos
vizsgálat foglalkozik azzal, hogyan alakul ki a mimika, mennyire tanult,
illetve mennyire utánzásra épül. Már ebből az írásból is kiderül, hogy a
mimikának feltehetőleg nem minden része alapul utánzáson, de az is kétségtelen,
hogy számos összetevője az utánzás alapján keletkezik. Vak kisgyermekek és
felnőttek mimikáját szokták tanulmányozni ebből a szempontból, hiszen az ő
mimikájuk nem utánzásra épül.  A
Csecsemőotthonok Országos Módszertani Intézetében, ahol dolgozom, most éppen
van nálunk egy nagyon aranyos, kedves, tíz hónapos vak kislány. Változatos,
sokféle mimikája van. Valószínű, hogy később ez a mimika nem fog annyira
differenciálódni, mint a látó gyermekek mimikája.

A mimika
elsősorban érzelmet fejez ki, tehát az illető viszonyulását ahhoz, amit észlel,
vagy amiről éppen hírt ad.

A
kommunikációs folyamat - mint mondottuk - interakció, melyben a közlő és
befogadó fél között állandó együttműködés van; ebben az együttműködésben nagy
szerepet kap a mimika. Ha a hallgató partner meg akar szólalni, félbe akarja
szakítani a társát, ha nem akar odafigyelni, ha soknak vagy kevésnek érzi az
információt vagy a tempóját, vagy annak megértése nehezített, ezt rendszerint
mind mimikával fejezi ki, tehát a mimikával hat vissza arra, akivel a
kommunikációs folyamatban részt vesz.

A felnőtt
ember mimikája a kultúra által erősen szabályozott. Tehát erősen hagyományos.
Az angol ember "faarca" számunkra nem fejezi ki érzelmeit, és ha egy
olasz mimikája vehemens érzelmeket fejez ki, még nem biztos, hogy az ugyanolyan
vehemens, mint amit énnálam fejezne ki, hogyha az én arcom lenne ilyen
mozgékony.

A
gyermekeknél a mimika még kevésbé szabályozott, és ezért rendkívül kifejező.
Arról nem is beszélve, hogy az indulati tartalom náluk elemi erővel tör fel.
Még iskolás- és kamaszkorban is erősen az arcukra vannak írva érzelmeik,  ami sokszor nem kis bosszúságot okoz a
gyermekekkel foglalkozó felnőtteknek. 
Mert, ha ebben a korban már képesek is, nem mindig teszik meg, hogy
szabályozzák arckifejezésüket.

 

Tekintetváltás:

A
tekintetváltásnak különleges funkciója van a kommunikációban. Amikor a másik
ember tekintetét keressük kommunikáció közben, akkor rendszerint arról akarunk
meggyőződni, hogy ő fogadja-e az információt. A kommunikációs kapcsolat fontos
jellemzője, hogy létrejött-e a tekintetváltás, vagy nem. Erre azért hívom fel a
figyelmet, mert tudom hogy szoktak megfigyeléseket végezni. Saját
megfigyeléseim alapján az a tapasztalatom, hogy az ál-kapcsolat és a valódi
kapcsolat közötti különbség talán a legélesebben a tekintetváltásban mutatkozik
meg. Egy kezdő gondozónő - én gondozónőkkel dolgozom - esetleg kedves és
aranyos, beszél a gyermekhez, akivel éppen foglalkozik, válaszol is neki, de
nem keresi meg a gyermek tekintetét, és nem várja meg, amíg megkapja a
visszajelzést a gyermek szeméből, nem várja meg, amíg a gyermek megtalálja az ő
tekintetét. Míg egy igazán jól dolgozó gondozónő, még akkor is ha csak pár
pillanatra odamegy az ágyhoz, hogy megvigasztaljon egy csecsemőt, tehát akkor
is, ha nem hosszú interakcióba kezd, akkor is tekintetével megkeresi a gyermek
tekintetét, és eléri, hogy a tekintetük találkozzon.

Már most
szeretném hangsúlyozni, amire a végén kitérek, de ami rettenetesen fontos, hogy
ebből nem azt a következtetést kell levonni, hogy a felnőttnek - ezt tudva -
folyton a gyermek tekintetét kell keresnie. Nyáron egy amerikai szakértőcsoport
járt intézetünkben. Csecsemőpszichológusok és pedagógusok, akik azért jöttek,
hogy az intézetet megismerjék. Elmondták, hogy az amerikai pszichológusok is
rájöttek  arra, hogy a tekintetváltás
milyen fontos. Ezt le is írták. Ennek az lett a következménye, hogy az
ambiciózus anyák állandóan a szemük elé teszik a gyermeket, mert azt tanulták,
hogy ez a tekintetváltás fontos. Nem tudom érzik-e, hogy ez milyen képtelenség.
Tulajdonképpen mindaz, amit elmondok a nem verbális kommunikációról, ilyen
formában felhasználva ártalmas.  Ezeket
az ismereteket inkább arra lehet felhasználni, hogy többet értsünk meg abból,
hogy mi történik két ember, a felnőtt és a kisgyermek között, amikor egymással
kommunikálnak.

Érdekes
lenne megfigyelni, hogy a gyermekek, amikor egymással kommunikálnak, mennyire
keresik egymás tekintetét, vagy csak monologizálnak. Tehát csak hangosan
beszél-e a gyermek, vagy pedig akkor folytatja a beszédet, ha a másiknak a
tekintete az övével találkozik. Már a csecsemők meg tudják  tekintetükkel a másik tekintetét keresni.
Sajnos elmulasztottam azt a pillanatot, nem jutott eszembe, és ez soha vissza
nem térő alkalom, hogy a vak kislánnyal kapcsolatosan, aki nálunk nevelkedik és
jókedvű, mozog, gurul, játszik, megfigyeljem társai viselkedését. Nem figyeltem
eléggé arra, hogy viselkedtek társai vele. 8-9-10 hónapos társai már nem néztek
a szemébe, megtanulták, hogy Évikével 
tekintetváltás nem lehetséges. Megfogják a kezét, dögönyözik, ő nevet, ő
is tapogatja a társait, de amikor vele kerülnek interakcióba, tekintetkeresés
nincs.

A
tekintetváltással kapcsolatosan is vannak konvenciók. Gondoljunk arra, hogy
szemérmesen le kell sütni a szemet, gondoljunk arra, hogy  "nem illik" valakinek kitartóan a
szemébe nézni.

Nem tudom
mikor sajátítja el a gyermek ezeket a konvenciókat. Azt hiszem a
kisgyermekkorban még nem. A gyermek tekintete ezért is őszintébb. Lehet, hogy a
gyermek sok esetben a felnőtt 
kapcsolatteremtő készségének őszinteségéről is a felnőtt tekintetén
keresztül bizonyosodik meg, abból, hogy a felnőtt keresi-e az ő tekintetét,
vagy csak úgy "mellébeszél".

 

A beszéd színezete:

A nem
verbális kommunikáció eszköze még a beszéd
hangsúlya, színezete is.
Ezt nem akarom részletezni, ezt mindannyian
tudjuk, hogy "c' est le ton, qui fait la musique" (kb.jelentése:
attól függ, milyen hangsúllyal mondják). A beszéd színezete is, mint általában
a többi nem verbális eszköz, elsősorban az érzelmek kifejezője. Érdekes, hogy
milyen sokféle eszközzel fejezzük ki viszonyulásunkat ahhoz az objektív
tartalomhoz, amit a verbális anyag közöl. Szinte mindig mellétesszük  érzelmeinket is. A hangsúllyal sok mindent
fejezünk ki, örömünket, büszkeségünket, meglepetésünket vagy ingerült, gúnyos,
megvető érzelmeket. Föl szeretném hívni a nevelők figyelmét arra, hogy az
intonációjuk mennyire árulkodik arról, hogy egy pedagógus mit érez egy gyermek
iránt. Ahogyan azt mondja:
"Jancsi gyere ide", kifejezi, hogy "ez a Jancsi soha nincs ott
ahol kéne", és, hogy "Jancsira már megint rá kellett szólni". És
Jancsi ezt megérzi. Tehát a beszéd színezete, hangsúlya sokszor többet közöl,
mint amennyit gondolnánk, és a gyermek ezt felfogja.

 

A test mozgása:

A nem
verbális kommunikáció eszköze még a test mozgása is. Ebből a gesztus, a fej és a kéz mozgásának
jelentősége közismert. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy különösen a
gesztusban rendkívül sok a konvenció. Talán tudják, hogy a bolgárok hogyan
mondanak igent. Azt mondják, hogy igen és csóválják a fejüket, és a nemet is más
fejmozgással fejezik ki, mint mi, bólintanak. Ebből számos, tréfás helyzet
adódik.

Nemcsak a
fej, hanem a kézgesztus konvenciói is egyértelműek. Szinte nyelvi szintű
absztrahált jelzések vannak "forgalomban". A kézgesztus nemcsak
érzelmet fejez ki, hanem információt is közöl. Ha megkérdeznek engem, hogy hol
a könyv, és erre én a könyvre mutatok, akkor ezzel információt közlök. Nyilván
tudják, hogy fiatalok között számos egyértelmű gesztusjel van, jóformán a szó
szintjén absztrahált jel. Sőt, politikai mozgalmak, vallási mozgalmak is
kifejezett, kialakult egyezményes gesztusrendszert alkalmaznak. Egyezményes az
is, hogy mennyire gesztikulál valaki beszéd közben, ez is nemzetenként
változik.

A kisgyermek
és a felnőtt, a csecsemő és a felnőtt kommunikációs kapcsolata kezdetben
természetesen nem lehet verbális, hiszen a verbális konvenciókat és
jeleket  a csecsemő még nem ismeri. A nem
verbális jelek és jelzésmódok között a gesztusnak
van a gyermek és felnőtt kapcsolatában rendkívül fontos szerepe.
Gondoljuk
el, hogy milyen sok gyerekkel kapcsolatos gesztust alkalmazunk. Az üdvözlés, a
hívás, a fenyegetés, a mutatás, az előjátszás (inni adok neked, vagy enni adok
neked - mondja a szülő és el is játssza ezt a mozdulatot), a kérés. Ha egy
gyermektől kérünk valamit, akkor természetesen nyújtjuk is már a kezünket.
Felnőttel szemben nem. Furcsa lenne, ha miközben kérnénk valamit egy felnőttől,
már nyújtanám a kezem. A gyermekkel így viselkedünk, mert ennek előtörténete
van, hiszen az egészen kis gyermek még csak a gesztusokat érti. És
tulajdonképpen nem is lehet tudni egy 9-10 hónapos gyermeknél, hogy a gesztust
értette-e meg, vagy a gesztust kísérő szavakat. Tehát a gesztusnak rendkívül
nagy szerepe van, és rögtön azt is hozzátenném, hogy a gesztus is egyezményes, tulajdonképpen minden anya és gyermek között
kialakul egy sajátos gesztusnyelv.
Egyébként ezt a mimikánál is
elmondhattam volna, mert hiszen a mimika leolvasása - hogy a kisgyermek érti az
anya, az apa vagy a testvér mimikáját - a tapasztalatokra épül, és nem
független a két ember előtörténetétől. Egy kolléganőm mesélte nemrég, hogyha
hetedikes kislánya jelenlétében erősen gondolkodik valamin, az sokszor
megkérdezi tőle, hogy nem haragszik-e, mert ilyenkor összeszorítja a száját, és
az hasonlít "haragvó" mimikájához. 
Egy kisgyermek nem tud rákérdezni, és egy számára idegen felnőtt
közelében nehézségei vannak, mert annak a felnőttnek sem a gesztusrendszerét,
sem a mimikáját nem ismeri.

 

Kéz- és testtartás:

A nem
verbális kommunikáció eszköze a kéz- és testtartás is. Gondoljunk arra, hogy a
színészek miként fejezik ki, hogy valaki öntelt vagy szerény, hogy valaki
hatalommal bíró vagy "kis senki", megalázott teremtés.

A felnőtt és gyermek közötti kapcsolat jellegéről a felnőtt
nagyon sokat elárul a testtartásával.
Például
azzal, hogy felülről néz le a gyermekekre, vagy esetleg leguggol, és így egy
szintre kerül vele; azzal, hogy ültében kicsit előrehajol-e, vagy ellenkezőleg,
hátrahajolva marad, és úgy figyeli mit is mond neki "ott lenn" az a
gyermek, aki valamit közölni akar vele.

Hogy a
gyermeknél milyen kortól van kommunikációs tartalma a testtartásnak, ezt nem
tudom. Ha megfigyelik a gyermekeket játék közben, erről is gyűjthetnek
információkat.

 

A térköz szabályozása:

Edward Hall
Rejtett dimenziók című könyvében ír a térközszabályozásról,
mint kommunikációs eszközről. A szerző állítása szerint új tudományt hozott
létre, amely az emberek közötti térköztartás szabályaival foglalkozik. Kifejti,
hogy különböző tipikus távolságok vannak, és mindegyiknek meghatározott
jelentéstartalma van. Többféle távolságot leír, végül négy fő távolságot elemez
részletesen. Fő állítása, hogy az emberek közötti kapcsolatnak - a mi
esetünkben a kommunikációban résztvevő két személy közötti kapcsolatnak - egyik
jelzésmódja az a távolság, ami köztük van.

Melyek ezek
a tipikus, határozott jelentéstartalmú távolságok?

A bizalmas távolság (tulajdonképpen
közelségnek kellene nevezni), a birkózás, vigasztalás, gyámolítás zónája,
amikor közvetlenül érintjük a másik személyt, és ezért a másik embernek csak
egy részét, mondjuk a szemét vagy az arcának egy részét látjuk. A bizalmas
távolság tehát egész közeli. Valóban igaza van. Ha két embert nagyon közel
látunk egymáshoz, az jelent valamit. Egy nő a férjével lehet bizalmas
távolságban, egy másik férfival való bizalmas közelség már szemet szúr. Nem? Az
már jelzés. Nem így van?

A személyes távolság a második típus.
Személyes távolságról akkor beszélünk, amikor a másik személy végtagokkal még
érinthető. A semleges viszonyban levők is lehetnek ilyen távolságban. A
kommunikációs folyamathoz tulajdonképpen ez a távolság az ideális. A bizalmas
közelségben nehéz kommunikálni. Beszélgetéshez, tekintetváltáshoz egy bizonyos
távolság szükséges.

A társasági távolság a személytelen,
hivatalos ügyek tárgyalására jellemző. Ha az utcán valakit megszólítunk, ezt a
távolságot vesszük fel. Ha egy szülővel beszél a nevelő, rendszerint szintén
ilyen távolságra vannak egymástól.

És végül a nyilvános távolság  - az előadót, magas személyiségeket körülvevő
távolság. Ha egy állami vezető megjelenik valahol, a kísérete nyilvános
távolságban van tőle. Az előadót is megilleti ez a távolság.

Miért
érdekesek nekünk ezek a távolságok?

A könyv
szerzője azt írja, hogy az emberek közötti távolság nagyon különböző. Másképpen
alakul Amerikában, másképpen Európában, másképpen - mondjuk - az arabok között.

Szóhasználatunk
is alátámasztja a távolság jelző funkcióját. Mondjuk például, hogy "olyan
főnök, aki a három lépést megtartja".

A gyermek a
bizalmas távolságot igényli, akkor nyugszik meg teljesen, ha bizalmas
közelségbe kerülhet ahhoz, akitől védelmet, gyámolítást vár. Szeretetét,
ragaszkodását is kifejezi ezzel, odabújik, közelébe megy, odasimul, egész közel
akar lenni. Ha bölcsődébe vagy óvodába kerül, a bizalmas távolság igényéről bizonyos
mértékig le kell mondania. A nevelőtől nem igényelheti ezt a bizalmas
közelséget, sokszor nem is igényli, hisz nincs vele bizalmas kapcsolatban. Ha
mégis igényelné, az óvónő minden gyermekkel kapcsolatosan nem tudná
teljesíteni. Rendszerint nem is kerül sor erre, részben a gyermek nem vágyik
rá, részben pedig az óvónő tartja a távolságot.

Tehát, ha
két személy kommunikációs kapcsolatba kerül egymással, akkor a felvett
távolsággal is jelzik, hogy milyen viszonyba akarnak egymással kerülni.
Mondhatnám: mind a két fél tesz egy javaslatot. Ha a másik félnek az nem
megfelelő, zavar és feszültség keletkezik. Például, ha valaki túl közel áll
meg, én önkéntelenül is hátralépek. Általában pszichikus zavarra vezethető
vissza, ha valaki mindig olyan távolságot vesz fel, mellyel zavarja a
kommunikációban résztvevő partnert. Például mindenkivel szemben a bizalmas
távolságot keresi, "ragad", azt szoktuk mondani. Vagy ellenkezőleg,
képtelen a bizalmas távolságra, túl nagy távolságot tart, szinte ellöki magától
az embereket.

Földangyal fórum

Ki van itt?

Jelenleg 0 felhasználó és 1 vendég van a webhelyen.